Ezerszer végig gondoltam már milyen út vezetett eddig el. Hol lehettek volna elágazások más, talán jobb irányba, hol voltak figyelmeztető táblák, hol lehetett volna, hol kellett volna mást tenni. Eljátszom magamban a mi lett volna, ha akkor.... Persze mindig oda lyukadok ki, hogy ennek semmi értelme. Minden kapcsolatnak, minden házasságnak megvan a maga útja. Az út, amit meg lehet próbálni tudatosan építeni, de az úti cél már korábban eldőlt, hisz legbelső személyiségünkkel úgyse tehetünk semmit.

Szerelem, és mértéktelen vágy a másik iránt. Szerelem ami örökké tart, hiszen el sem tudjuk képzelni miért lenne ez majd másként. Egyre többet, többet akarunk a másikból, és a többet meg is kapjuk, hiszen nem csak kapni, hanem adni is egyre többet akarunk, és adunk is. Csodás évek, melyeket nem lehet csak úgy kitörölni az emlékezetből. Csodás évek, melyek emlékére komoly szükségünk lesz a jövőben. Az örökké tartó szerelem első legbolondabb jele talán maga a házasság. Házastársakká válni, mert örökre meg akarjuk pecsételni közös sorsunk, ígéretet tenni a másiknak az örökkévalóságról. Családot akartam, nagy családot, tőle. Mindennél jobban vágytam, hogy Ő legyen örök társam és gyermekeim anyja.

Mi történik a szerelemmel? Hová tűnt el a vágy, ami anno olyan hatalmas volt? Keresem azt a pontot, azt az eseményt, azt a történést amikor elveszett valami, de nem találom. Nem találom mert nincs ilyen pont. A vágy amilyen hirtelen, látványosan lobbant fel úgy pont észrevétlen, alattomos módon tűnt el. Alattomos, mert meg sem kérdezte, hogy én ezt akarom-e. Esélyt sem adott arra, hogy tegyek bármit, hogy maradjon. Küzdök, mert meg kell értenem. Amiben biztos vagyok, hogy mikor volt még meg, mikor éreztem még azt a perzselő lángot, amikor hozzámbújik. Első gyermekünk fogantatása, kihordása, születése, ezek talán a legboldogabb éveink. Sejtjeink közös terméke, melyben viszont láthatom egyszerre mindent ami Ő és mindent ami Én. Bizton állíthatom a lángok itt még megvoltak. A sok éjszakázás, a sok gondoskodás, a sok érintés, a megváltozott otthoni lét nem oltott semmit a vágyakon. Csodás volt látni, érezni az átalakulást, ahogy tényleg család lettünk. Ő Anya Én Apa, és Apa szerelmes Anyába. Szerelmes és mindennél jobban várja, hogy szerelmük újabb gyümölcsben nyilvánuljon meg. A várva várt gyümölcs szerencsésen meg is érkezett, boldogság volt a négyzeten.

Talán, talán itt kezdett észrevétlenül betörni életünkbe az a napi rutin, az a mindennapi daráló, ami eddig nem volt ennyire hevesen jelen. Csendben, lassan tevékenykedett, minden nap egy kis apró falattal nőt csak az a megfoghatatlan valami ami lassan kiöli a vágyat, a szerelmet. Változnia kellett mindennek. A kis lakás, amiben éltünk szűk lett, élhető tér kellett a gyerekeknek. Az autó is kicsinek bizonyult és kellett még egy második is. A pénz amiből eddig vígan éltünk hirtelen kevés lett mindenre. A szabadidő, amiből eddig mindig jutott szép dolgokra, eltűnt. Lassan, de biztosan fontosabb lett a biztos megélhetés, a gyerekek egészsége, óvodája, iskolája, különórái, a mindennapi élet leküzdése mint a vágy, hogy végre ismét az Ő bőrét érezzem bőrömön. Eltűnnek a heves csókok, csak a napi 2 szájrapuszi marad. Amikor minden este arról szól, hogy végigbeszéljük milyen problémákat kellet megoldani, és mi vár ránk a holnapi napra.... Amikor minden este már csak az a vágyam, hogy végre aludhassak, akkor sajnos ki kell mondani, hogy a Szerelem eltűnt. A Szerelem, mely akkora lánggal égett, mely mindennél fontosabb volt, eltűnt. Amikor ez tudatosult bennem, akkor azért nagyon kétségbe estem. Kétségbe, mert nem ezt akartam, nem erre tettem ígéretet. Nem szeretem már Őt? A Szerelem hiánya együtt járt azzal, hogy az Ő esetleges hiányosságait -amik eddig egyáltalán nem zavartak- túldimenzionáljam, ami eddig nem volt gond, az hirtelen összeférhetetlen lett.

Szeretem Őt! Tudom, hogy szeretem, hisz most is mindent megteszek érte és a családomért. Most is mindennél fontosabb, hogy az egyben működő családunk boldog legyen. Minden reggel úgy kelek fel, hogy ma, ma más lesz. Ma lesz bennem ismét vágy, hisz annyira gyönyörű Ő. Estére persze minden szétfoszlik ismét. Rá kellett jönnöm, hogy a Szerelem, a vágy nem lehet tudatos döntés. A kétségbeesés, hogy itt vége mindennek szerencsére hamar eltűnt, hisz a mindennapok elfeledtették az egészet. Az élet halad tovább vágy és szerelem nélkül is. Szeretem Őt, ez mindig bennem van, és bízom. Bízom abban, hogy a láng nem aludt ki teljesen. Ott parázslik még mélyen, hisz szeretem. Ami parázslik azt pedig be lehet lobbantani a megfelelő pillanatban.

A vágy, a szerelem hiányát egész sokáig lehet munkával és a családi élet színes programjaival ellensúlyozni. Közben persze a lelkünk valahol összemegy, szürkül, kopik és ez kihatással lesz lassan mindennapi életünk minden zugára. Az ember rádöbben, hogy mennyire hiányzik neki az a drog, ami korábban Ő volt. Hiányzik, hogy végre ismét egész nap arra gondoljak, mikor lehetek végre kettesben vele! Mikor lesz már az unalmas szájrapuszi helyett ismét igazi csók. Mikor fogunk ismét egymást megsemmisítve szeretkezni a csupán biológiai szükségletek kielégítésére alkalmas együttlétek helyett?

Ott voltam 35 évesen, és csak azt éreztem, hogy ez kevés, kevés, valamit változtatni kell, mert ez az állapot szép lassan mindent felemészt, és ezt nem engedhettem. 

A folytatás előtt egy kis zene az aktuális hangulathoz. Ebből terveim szerint szokás lesz.